Az idei tél – talán a hegyvidékeket kivéve – eddig nem volt túl sokszor fehér. Inkább csak szürke és sötét. A természethez közel élő ember természetesen ilyenkor is kint van és teszi a dolgát, de valahogy a városinak elege van már ekkorra a bezártságból. Várja a tavaszt, menni szeretne.
A hétvége adott is egy kis ízelítőt, hogy milyen lesz majd ha végre kisüt a nap. Mi városiak pedig úgy jöttünk elő mint medve a barlangjából a megadott időben. Igaz, hogy a szél mintegy jelzésképpen jól oldalba vert néhányszor, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, s nem lesz itt a Bakonyban csak olyan ripsz-ropsz tavasz! De mentünk, mert süt a nap és végre szívni kell már egy kis hegyi levegőt.
Jásdnak vettük az irányt. Először az ember azt gondolná, hogy hát mi van ott? Zsákfalu meg minden. Jól van, hogy már Kr. előtt 2800 évvel is itt lakott a lengyeli kultúra népe, aztán meg a rómaiak is működtettek errefelé villagazdaságokat, majd az Árpád korban 100 fő körüli falu alakult ki itt, de hát most mi lehet errefelé érdekes? Természetesen leginkább a környékbeli táj s benne két geoláda várt ránk, de jobban utánanézve a falu is tartogat érdekességeket.
Jásd és a szélkerekek, amik állítólag csinálják a bakonyi szelet.
A falu melletti szentkúton keresztül indultunk a hegynek. Ez a hely az egyik legősibb búcsújáróhely hazánkban. Érdekes az a sok egyszerű pad a fák között. De mindenesetre alkalomadtán elég árnyas lehet így!
A hegyre felérve megkerestük az első geoládát. Igaz, hogy kissé vízben állt, de amúgy szép példaértékű tiszta dobozka volt.
Egy murvás hegyi útra kanyarodva elindultunk a következő ládika felé. Valószínűleg a fakitermelés csúcsidőszakában lehettünk, mert az út mellett hosszasan, kivágott, megköbözött fatörzsek mellett haladtunk.
Akik megmaradtak...
...s akik nem.
A geoláda amit meg kellett találni, egy egészen új építésű, Széchenyi Zsigmondról elnevezett kilátónál volt. Neves vadászunk ugyanis ezen a területen ejtette el első őzbakját 1911-ben, majd az első szarvasbikáját 1916-ban. Én, mint a természet barátja, inkább ”az első névtelen őzbak kilátó”-nak neveztem volna el.
A narancs kilátó...
...s ami belőle látszik.
Visszafelé Jásdra, a Siska forrás felé vettük az irányt. A forrásnál karóra akasztott nyeles kis lábas jelezte, hogy iható a vize. De nem mertük megkockáztatni, mert mégiscsak városiak vagyunk, s nem biztos, hogy a baktériumflóránk egyezett volna a forráséval. A forrásnál annyira megörültünk, hogy azért lenne még iható víz a természetben, hogy az egyik túratársunk dorombjának hangjaira rövid sámántáncot jártunk. Erről szerencsére sem fotó, sem videofelvétel nem készült. (Inkább még egy az erdőről)
Megint adott egy 8 km-es napot a világ.