2019. január 20., vasárnap

Erdész elődök nyomában

Megint esett egy kis hó. A városi mennyiséget látva nem sokban reménykedtünk az igazi havas tájat illetően, de induljunk hát! Nézzük mi van kint a hegyen! Megérkezve ért a meglepetés. Csodás a hó! Vadregényes a táj! Mi kellhet még? Hát egy jó kis gyaloglás ebben!

Nem mondom, hogy nem ismertük a helyet, mert voltunk már errefelé többször, de amerre most mentünk nem jártunk még. Kiindulási pontként a csákberényi Gróf Merán Fülöp Vadászati és Erdészeti múzeumot választottuk. Persze vasárnap lévén nem volt nyitva, de nem is ezért jöttünk.

A múzeum épülete

Gyaloglásunk elsőként a helyi öreg temetőbe vezetett, ahol gyertyát gyújtottunk Tükör Gyula sírjánál, aki a gróf egyik erdésze volt, s akihez rokoni szálak fűződnek. Megemlékezésünk után lépéseink arra tájra vezettek tehát, ahol életében dolgozott, tevékenykedett.

Gyertyagyújtás Tükör Gyula sírjánál

Ebben a tájban pedig nem sokat kellett csalatkoznunk. Bár szürke volt, téli, színtelen, de még így is igazán vadregényesen megkapó. Szóval eleinte csak baktattunk. Talpunk alatt ropogott a csillogó hó és beszélni sem sokat beszéltünk. Talán vártuk, hogy felbukkan egy szarvas, egy őz, esetleg egy muflon. De egyik sem mutatta magát. Csak a csendes, havas táj mindenütt.


Széltől görbült magányos fa 

Nem titkolt szándékkal, egy újabb geoládát jöttünk megkeresni errefelé. Egy multiládát, ami több pontjával ügyesen végigvezet a tájon úgy, hogy több szemszögből is rálátást nyer az ember a Vértes DNY-i gerinceire. 

Csak bandukoltunk a bokáig érő hóban és vártuk, hogy elérkezzünk a geoláda – GCKNOV – első pontjához. Útközben tényleg semmi élénk szín. De mégis! Egy kis sárga, egy kis piros!

Fagyöngypöttyök az erdőben

Csak a bot piroslik a meredély felett
  
A táj ablakában pedig egyszer csak szépen kirajzolódott a település –Csákberény – madártávlati képe.

Csákok laknak biza ottan!

Utunkon, végig a tájban gyönyörködtünk. Sziklák, völgyek, oldalak, meredélyek! S mindehhez olyan páratlan rezzenetlenség, amit már rég tapasztaltunk. Legalábbis aki a legutóbbi túrabeszámolót olvasta az tudhatja, hogy milyen szélviharban jártuk az akkori utat. Ez az idő most pontosan az ellenkezőjét mutatta s már csak az egyensúlyba került nyomait lehetett látni a valamikori viharnak.

Öntámasztó fa

Lassacskán – néhány kilométer hótaposás után – lassan előkerült a második s végül a harmadik (utolsó) pont is. A hely neve ami a végső ládapontot rejtette s ami egyben a láda névadója is, Kilenc nővér gerinc. Hogy miért kilenc és miért nővér? Nem tudtam kideríteni.

Lassan kezdett esteledni s indulni kellett visszafelé. Hogy rövidítsük az utat, egy völgyet választottunk hazafelé útnak, de majdnem megjártuk. Vagyis csak kicsikét. Létezik számunkra leküzdhetetlen terep, de utólag kiderült ez nem tartozott azok közé. Ezt az utat választva belefutottunk a Burok-völgyhöz nagyon hasonlatos harcos terepbe azzal a plusszal, hogy ez még lejtett is! Hát! Kellett a fákon átlépdelni rendesen!

Itt megküzdhetsz minden lépésért

Ám mikor nemsokára megláttuk a hazaszállító kocsit parkírozó falu fényeit, megkönnyebbültünk. Rendben. Megérkeztünk. Persze nincs nehézség mert a GPS-t követve szinte mindenhová el lehet jutni, de azért mégis. A megérkezés az megérkezés! 

 A biztonság fényei

S már alig várjuk, hogy tavasszal is újra eljöjjünk errefelé mert azt ígérik az erdei szellemek, hogy akkor szép színes virágokkal hintett e táj! Megnézzük!