Rejtélyes források

Merre van a Meleg-hegy, miért meleg, s hogy mi tenyészik az oldalában? Ebben a történetben elmondom többek között ezeket is.

Sukoróról indultunk. Nem nagy volt a táv, úgy 8-9 km oda vissza. Amiért indultunk, az már sokkal izgalmasabb volt. A rejtélyes források és egy geoláda.

De útközben mindig akad valami látnivaló ami a menetben feltartóztatja az embert, hogy legyen egy kis időveszteség amit aztán tempósabb lépésekkel be kelljen hozni. Hát ezt a veszteséget most a hirtelen meglátott, Kisvirágú hunyorok okozták. Ahogyan épp előbújtak, ahogy frissen ott zöldellgettek, s ahogyan kis csüngeszkedő virágaikat a gyenge napsugarakra nyitogatták. Volt ebben valami fenséges!

A kis egyke

Már csak azért is meg kellett állni, mert régi emlékeket hoztak elő, amikor is több napos túrára mentünk a Bükkbe, legfőképpen effajta növényke látására. Na! Ilyen hidegben sátorozni! Ezért?! Normálisak voltunk? S most meg hirtelen nagy meglepetésre itt virágoztak az orrunk előtt tömegesen.

De tovább kellett indulni, mert vártak a források, amiket a bizonyos Meleg-hegy megkerülésével cserkészhettünk be. A Meleg-hegy a Velencei hegység legmagasabb része, s azért meleg mert forró napok után, az anyagának nagy részét alkotó gránit, még sokáig sugározza a meleget.

Velencei-hegység, közepén a Meleg-heggyel (korábbi felvétel)

Szóval megkerülve a hegyecskét, valahol Sukoró és Lovasberény közt letérve a jól jelzett turistautakról, rövid időn belül a hegység egy eldugottabb zugában találtuk magunkat. Rengeteg vadnyom, csapa és dagonya szegélyezte az utat. Lesek és őrhelyek. Vadászott terület, de se vadász se vad nem akadt. Csupa csend és nyugalom. S egyszer csak felbukkantak a források! Az Antal meg a János. Mert, hogy így hívják őket.

A patinásabb Antal-forrás

János-forrás is romokban

Régi pompájuk a múlté. Leginkább már csak a vadak használják, s hogy kik hozták létre, lassan ez is a homályba vész. Feltételezem, hogy a lovasberényi Czirákyak voltak képesek ilyesmire ha már vadászkastéllyal is rendelkeztek errefelé. Ők még talán vigyáztak az iható vízre. Nekünk van már palackos! Ujjé! Minek ezt fenntartani?

Nem méltó régi nagy híréhez

Volt itt talán tavacska is?

A források után meg kellett indulni visszafelé mert közeledett a sötétedés, s ha az egyszer megindul biza nem hagyja abba! Még éppen sikerült beérni Sukoróra a megnyugtatóan kivilágított és szépen felújított főtérre, ahol áll a templom s a szobor, mely hirdeti, hogy e helyt folyt a haditanács, ami anno előkészítette a győzelmes pákozdi csatát.

Szép túra, jó túra volt. Eltettük az emlékek polcára.

A gánti vörös túra

„A kőzetekben máig megőrződött történet körülbelül 220 millió évvel ezelőtt kezdődött, a késő-triászban. Ekkor ülepedtek le egy trópusi sekélytengerben, az egykori Tethys-óceán öblében azok a karbonátos üledékek, amelyekből a gánti bauxit alatt, a feküben található dolomit képződött.” *

Hát nem szép? Egy ilyen helyen mászkálni, ahol az úszó felhők alatt százmillió években számolható fekü van, meg dolomit és karbonátos üledék? Persze mire is gondolhatnánk, hogy az egész golyóbis aminek legfelső hagymahéján szántunk, vetünk, aratunk, az miből van és mennyi ideje?

Ám ez a hely valahogyan más. Mert itt bele lehet a földbe látni. Egy kicsikét. Hiszen egyébként vicces, hogy az ember milyen mélységig tud hatolni saját bolygójának belsejébe. De talán jobb is. Mert még kibányászná maga alól, hogy mondjuk repülőket készítsen, s aztán történelmi korok végeztével mindet a kukába dobja. Talán nem furcsa hogy ez a hely ilyen gondolatokat ébreszt, mert történetének utánanézve, nem éppen szép dolgokat talál az ember.

Ez a táj persze jelen pillanatában különleges. Most, hogy rendben rekultiválva van, megnyugodhatunk. Élvezhetjük is ahogy haladunk a vörös minden árnyalatában pompázó bauxitos dombokon. Kicsit tényleg olyan mintha a Marson járnánk. Csak a visszahódításon erőlködő növényzet ébreszt rá, hogy mégsem.

Ha már a Marsnál vagyunk. Ezen a tájon tesztelték a Puli Rover névre keresztelt, magyar fejlesztésű eszközt - az ember szemét - amit talán majd épp a Marsra küldenek, hogy találjon már még egy kis bauxitot!

Mi turisták pedig csak mászkálunk itt, nézzük a sok vörös dombot, megkeressük a geoládát, napozunk kicsikét a fura szakadékok peremén, s aztán megpróbáljuk a telő hold fényénél értelmezni, hogy mire is jó ez az egész?

*Forrás

Csák nemzetség és a repülőgép

Minden bizonnyal sok helye van még a világnak ahol néhány kilométer távolságon belül nagyon különböző korok tárgyi emlékei találhatók. Két ilyen hely volt célunk a februári Vértesben.

Hát azt hiszem ezt hívják csalóka időnek ami ma volt! A nap délben előcsalogatja a kiéhezett erdőjárót aztán délután meg nyakába zúdítja az esőt! De, hogy ne legyen teljes az elkeseredés, azért ad már némi kedvelni valót is az erdő. Például egy-egy hóvirág képében. Itt ugyan nem alcsúti mennyiségben de annál szerethetőbben. (A többit a vaddisznók megették.)

Első célpont a Csák nemzetség várának geoládája volt. Anonymus, a kor regisztrációs felelőse ír róla, hogy Árpád vezér Elődnek ajándékozott itt egy jókora erdőt (pedig tudjuk az erdő mindenkié), majd Előd fiának Szabolcsnak unokája Csák, várat építtetett itt. Hát családilag biztos szüksége volt rá mert a Csákok sokáig éldegéltek errefelé. Ám miután a rokon Csák Máté csapatai elvesztették a rozgonyi csatát 1312-ben, a vár ismeretlen módon rommá lett és már nem épült újra. Igaz volt vagy mese volt? Láthatólag vár állott, de most kőhalom.

A vár fala alulról...

...és felülről.

A távolabbi időkön való elmerengés után, újabb idők felé indultunk. Egy emlékoszlop s geoládája várt. A hely egy II. világháborús történésnek állít emléket. 1942 karácsony éjszakáján egy német repülőgép zuhant itt az erdőre. A hat fős legénységből egy ember élte túl a gravitáció hatását, aki az 5 km-re levő Gántra, sebesülten vánszorgott be. Az eset oka máig ismeretlen. A túlélő pedig, a helyiek szerint, még nagyon sok éven át itt töltött imádkozva minden karácsony estét. Nagy változásra képes az emberi lélek. A roncs összeszedett darabjai mellett elmélyedve pedig mindenkit megérinthet az emberi esendőség.
(A fotók egy előző látogatás alkalmával készültek.)

Ám minket nem csak az emberi, hanem a vízi esendőség is kezdett megérinteni. Szép lassan, majd egyre áztatóbban hullott a nyakunkba. Majdhogynem futólépésre kellett venni a figurát. Végül sikerült nem bőrig ázni, s majd 10 km-el a bakancsban, a kocsi motorhőjénél megmelegedve egy remek túranapot zárni.

Lásd! Itt van Jásd!

 Az idei tél – talán a hegyvidékeket kivéve – eddig nem volt túl sokszor fehér. Inkább csak szürke és sötét. A természethez közel élő ember természetesen ilyenkor is kint van és teszi a dolgát, de valahogy a városinak elege van már ekkorra a bezártságból. Várja a tavaszt, menni szeretne.

A hétvége adott is egy kis ízelítőt, hogy milyen lesz majd ha végre kisüt a nap. Mi városiak pedig úgy jöttünk elő mint medve a barlangjából a megadott időben. Igaz, hogy a szél mintegy jelzésképpen jól oldalba vert néhányszor, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, s nem lesz itt a Bakonyban csak olyan ripsz-ropsz tavasz! De mentünk, mert süt a nap és végre szívni kell már egy kis hegyi levegőt.

Jásdnak vettük az irányt. Először az ember azt gondolná, hogy hát mi van ott? Zsákfalu meg minden. Jól van, hogy már Kr. előtt 2800 évvel is itt lakott a lengyeli kultúra népe, aztán meg a rómaiak is működtettek errefelé villagazdaságokat, majd az Árpád korban 100 fő körüli falu alakult ki itt, de hát most mi lehet errefelé érdekes? Természetesen leginkább a környékbeli táj s benne két geoláda várt ránk, de jobban utánanézve a falu is tartogat érdekességeket.

Jásd és a szélkerekek, amik állítólag csinálják a bakonyi szelet.

A falu melletti szentkúton keresztül indultunk a hegynek. Ez a hely az egyik legősibb búcsújáróhely hazánkban. Érdekes az a sok egyszerű pad a fák között. De mindenesetre alkalomadtán elég árnyas lehet így!

A hegyre felérve megkerestük az első geoládát. Igaz, hogy kissé vízben állt, de amúgy szép példaértékű tiszta dobozka volt. 

Egy murvás hegyi útra kanyarodva elindultunk a következő ládika felé. Valószínűleg a fakitermelés csúcsidőszakában lehettünk, mert az út mellett hosszasan, kivágott, megköbözött fatörzsek mellett haladtunk.

Akik megmaradtak...

...s akik nem.

A geoláda amit meg kellett találni, egy egészen új építésű, Széchenyi Zsigmondról elnevezett kilátónál volt. Neves vadászunk ugyanis ezen a területen ejtette el első őzbakját 1911-ben, majd az első szarvasbikáját 1916-ban. Én, mint a természet barátja, inkább ”az első névtelen őzbak kilátó”-nak neveztem volna el.

A narancs kilátó...

...s ami belőle látszik.

Visszafelé Jásdra, a Siska forrás felé vettük az irányt. A forrásnál karóra akasztott nyeles kis lábas jelezte, hogy iható a vize. De nem mertük megkockáztatni, mert mégiscsak városiak vagyunk, s nem biztos, hogy a baktériumflóránk egyezett volna a forráséval. A forrásnál annyira megörültünk, hogy azért lenne még iható víz a természetben, hogy az egyik túratársunk dorombjának hangjaira rövid sámántáncot jártunk. Erről szerencsére sem fotó, sem videofelvétel nem készült. (Inkább még egy az erdőről)

Megint adott egy 8 km-es napot a világ.