Gajai szilveszter

Gaja-völgy. Azt mondják a Bakony egyik gyöngyszeme. Ilyenkor kissé morcosabb arcát mutatja ugyan de gyöngyszemségéből  így sem sokat veszít. Persze egy kis hó azért még elkelt volna.

Több év óta 31-én – így már hagyományosnak mondhatóan – a Gaja-völgyben tesszük év végi tiszteletünket, mielőtt véget érne a naptár. Délután Balinka előtt a völgy bejáratánál leszállunk a buszról és nekivágunk a menetnek. Végig a patak mellett a tóig, ahol a beálló házak asztalaira kitesszük a kis itókát meg a harapnivalót és megkoccintjuk az elmúlóban levő túraévet.

Az idén későn jött meg a hideg de a szilveszteri túránkkal együtt megérkezett. A völgy azonban még nem mutatott igazi téli arcot. Néhol még az igen alacsonyan szálló nap is besütött a magasabb falakra. 

A patak vize csak itt-ott jegesedett meg cseppet. Hó sehol, de azért így is mutatós volt a táj. Persze kicsit színtelen – ahogy az ilyenkor leginkább illik – de az eligazító táblák sokasága s a melegítő italok ereje elég színfoltot ad ekkor is a turista számára.

Miután kellően átjárta a társaságot a csípős levegő, s kividámkodtuk magunkat a bőrjéggel borított tó partján, Bodajk felé vesszük ilyenkor az irányt. Fel a Vasutas kilátóhoz, majd le az Alba Regia-forrásig, át a vadkerítésen és szinte már bent is vagyunk a faluban. Itt még megmásszuk a kálváriát, ahonnan élvezettel pásztázzuk a környező települések sötétben csillogó fényeit, s aztán elkapjuk az esti buszt, hogy a városban szilveszterezni vágyókkal összemelegedve hazaérjünk még ebben az esztendőben.

Lyukak de mégis barlangok

A Szárhegy lábánál fekszik Kőszárhegy. Ez ilyen egyszerű. A Szárhegyre felmenni is egyszerű. Na de ilyen csípős szélben!

Amikor a szél végre kisöpri a ködöt akkor örülünk neki, hogy ezt tette. De amikor minket is le akar söpörni a hegy tetejéről akkor már nem örülünk annyira neki.

Pedig most is ezt történt. Egy rövidke délutános ládakeresgélést terveztem Kőszárhegy környékén. Néhány óra volt csak az egész, de úgy átfújt a szél, hogy azt éreztem, mintha már napok óta kint lennék. Pedig a Szárhegy tetejéről csodás panoráma nyílik a környékre. A tiszta levegőben elláthattam egészen a Bakony csúcsán (Kőris-hegy) álló hófehér gömbig, kiszúrtam  Csókakő várát és Székesfehérvár paneljeit.

 

Akár még jobban is élvezhettem volna a látványt, de inkább igyekeztem az erdő takarásába érni minél előbb. A nap sütött ugyan de nem sokat ért az ereje. Az erdő fái közt viszont – ahol a keresett geoláda is tartózkodott – egészen elviselhető volt az idő, így ott időztem többet.

No meg azért is, mert ott voltak a lyukak, amik már barlangok. A magyar természetvédelmi törvény szerint minden a földkérget alkotó kőzetben kialakult természetes üreg, melynek hossztengelye meghaladja a két métert, és – jelenlegi vagy természetes kitöltésének eltávolítása esetén – mérete egy ember számára lehetővé teszi a behatolást, az barlang. Hát a saját szememmel győződhettem meg róla, hogy ezek lehetővé teszik! Akkor ezek a lyukak tényleg barlangok! Egészen kis szobányiak. Ha olyan remeteféle lennék, akkor ezeket nagyon jól tudnám meditációra használni.

De nem vagyok az, így visszafelé jövet a civilizációba, még néhány fotót készítettem a fellelhető színekről és fényekről. Külön keresni kellett őket, mert ebben az évszakban nem sok van belőlük. A képek s a visszaút után igazán örültem, hogy befogadott végre a busz melege.

Gaja meg a Bakony szíve

Még hogy nem lehet szűkebb hazánkban vadregényes túrákat tenni!? De lehet! S ez csak egy sok közül.

Egy napon két túra. Ez már igen! Hát ez úgy jött össze, hogy így terveztük. Azért igyekezni kellett, mert ilyentájt már hamar sötétedik.

Az első kör (tulajdonképpen nem is kör volt csak oda-vissza) a Gaja-patak, Római-fürdő elnevezésű pontjára vezetett. Vajon tényleg fürödtek itt rómaiak? Nem tudom. Minket mindenesetre most nem a fürdőzés csábított ide. Hanem, egy geoláda! Meg a táj! Az a helyzet, hogy itt mindig annyira bámészkodva lehet megtenni az utat, mert itt mindig, minden annyira megbámulni való. A természet? Azt már nem is elemzem. Majd megmutatják a képek. Minden csupa vadregény! Sziklák, patak, zuhatag, s minden, ami ehhez kell. Jól el is töltöttük az időnket a szurdokban. Igaz, hogy a ládika kissé nehezen lett meg, de azért meglett.

(A történetben szereplő pont időközben megszűnt. A link a jelenleg elérhető láda oldalára mutat.)

Kifelé már eléggé tempósan kellett haladni, hogy még beleférjen a napba a második terv. A Magas-Bakony s annak pont a szíve.

Mikor az odvaskői parkolóba értünk már akkor sem volt túlzottan világos. Az egyre terjeszkedő köd pedig még csak rátett a félhomályra. De ránk még várt két láda s egy kisebb kör, amit meg kellett értük tenni. Hát rajta! Gyerünk!

Az Odvaskő-barlangig majdnem kiköptük a tüdőnket a nagy lihegésben. Jó meredek az út odáig, de megérte. Itt is begyűjthettünk egy geoládát.

Azután már lankás volt a menet s akkor hirtelen bekerültünk egy olyan mesebeli erdőbe, amit tán a különböző tündérmesék mozi nézői láthatnak mostanában. Minden csupa csöppenő nedvesség. Csupa titokzatosság és gomolygó köd. S az a csendesség! Nem volt annyira bizalomgerjesztő, de mi mégis bíztunk az erdei szellemek jóakaratában, hogy tán csak kiengednek innen!

Végül ki is engedtek. De teljesíteni kellett hozzá egy feladatot. Le kellett ereszkedni a Nagy-Nehéz árkon! Hát már a nevében is benne van, hogy milyen! Az árok elején pedig felirat a fán. „Ha ezt vállalod, megismered a Magyarok Istenét!” Ó jaj! S tényleg! Csupa szikla, keresztbe fák, a talaj sáros, csúszós és az egész olyan lejtő, amin még szárazon is gatyafékkel lenne a lemenet. S itt már majdnem teljes volt a sötétség.

De az árokban egy kincs is volt elrejtve. Egy geoláda, amit megint csak hosszas keresés után találtunk meg a sok szikla között. De végül meglett, s a túrabotjainknak köszönhetően mindenünket épen találva leértünk. Lent csak megálltunk és visszatekintve egyöntetűen „ezt megúsztuk” sóhajtással nyugtáztuk a napot. Bár még nem volt vége.

Most már teljes ködben, fel-fel bukkanó sártócsák közt, elemlámpáink fényében botladozva kellett megtenni a parkolóig vezető néhány erdei kilométert. Mikor végre odaértünk akkor úsztuk meg ténylegesen. Így tán senki nem örült az autójának azon a napon.

Rózsák tere

„Rózsáák Valériának! Róózsáák Valériának!” Szólt a régi sláger. De ezek itt most nem Valéria rózsái!

Kis utcákon közeledtem a tér felé. Minden lépésnél meg kellett állapítanom, hogy ez egy büdös város. Legalábbis errefelé az. Legtöbbször egy dohányos ballagott előttem, a falakon oldalt pedig kétes eredetű foltok. Lehetett kutya, lehetett ember. Hozzá az autók által eregetett termék, amit nem söpört el innen a szél olyan gyorsan. De mindezek ellenére voltak akik láthatóan jól érezték magukat ebben a városrészben. Örültem mikor végre megérkeztem.

Persze mit is kereshettem volna mást, mint egy geoládát. A ládika a park kerítésén kívül helyezkedik el mert a templom környezetét éjszakára bezárják. Érdekes a hely összkomfortossága. Van neki saját vécéje, vannak kukái, napozásra kiválóan alkalmas ülőpadjai és vannak rózsákkal teli virágágyásai. 

Látogatásomkor is minden, napon elhelyezkedő pad foglalt volt. Lehet, hogy az erzsébetvárosiak nem jutnak máshol napfényhez?

A templom környezete belvárosi létére, szép. A templommal együtt pedig igazán szép! A sétányon már nem érződnek az írásom elején megállapítottak. Őrizve a parkot itt áll Szent Erzsébet szobra, kinek a legenda szerint – csodás módon – kötényében egykoron rózsákká váltak a szegények adományai.

S az is egy kisebb csoda, hogy november közepe lévén még mindig virágoznak a rózsák! Vagy csak én nem értek a rózsagondozáshoz? Mindenesetre kellenek az ilyen színfoltok egy városba!

A Kőárok bosszúja

Csesznek mindig vár! Érted? Ha Csesznek, akkor vár. De van úgy, hogy hagy várjon!

Mostanság elég sláger lett ez a Csesznek. Rövid időn belül másodszor jöttünk ide. De most sem a vár miatt. Persze a maga monumentalitásával elég lenyűgöző. Nagyon jól érezte ez a Cseszneki Jakab királyi kardhordozó, hogy 1260 tájékán hová építtesse "szerény kis hajlékát". Távozóban egyszerűen nem bírtam ki! Nem lehetett kibírni, hogy most a másik oldalról ne készítsek egy kockát a jövendőnek. A legutóbbi cseszneki bejegyzés végén ITT, már megmutattam a másik oldalát most pedig kénytelen vagyok az egyiket. 

De ahogy mondtam minket már megint nem ez érdekelt. Az erdőben mászkálhatnék, sokkal nagyobb erővel bírt. Mert ez a mi jelenünk. Most színesek nekünk a lombok és most volt nekünk remek az idő. Így hát irány a Kő-árok és a jelzés! Ez a képződmény tulajdonképpen a falutól déli irányba húzódó völgy. Már nem voltak benne virágok, meg nem voltak rovarok, de lombhullásában annál szebb arcát mutatta. S természetesen kecsegtetett egy geoládával is, amit meg is találtunk egy sziklaorom tetején, ahonnan nagyon remek kilátásban lehetett időzni a völgy felett.

Valahogy alig akaródzott tovább indulni. De aztán mégis sikerült - merthogy akaraterő is van a világon - s egy könnyű séta után a Kő-árok megmutatta valódi arcát, ezen a ponton:

Úgy elgáncsolt, méghozzá egy darab kővel, hogy estem hanyatt, mint az a bizonyos ólajtó. Pedig csak egy fotót akartam már megint szegény árokról, de úgy látszik itt megelégelte. Puff! Persze aztán még engedett sajgó fenékkel képeket készítenem, de most már sokkal óvatosabbnak kellett lennem.

Az árokból kiérve egy nagyon kellemes pihenőhely várt bennünket. Egy esőbeálló házikó, egy pad és egy tűzrakó hely volt a tartozék. Itt megint jól megpihentünk, hiszen annyira kellemes volt a levegő hője, meg hát nem is siettünk annyira, hiszen nem volt sok a hátralevő kilométer. A nagy beszélgetés miatt fénykép nem készült.

A következő megálló újfent egy geoláda volt, aminek leírása azt feltételezi, hogy ez a hely egy nagy meteorhullás helyszíne lehetett. Ám a megtalálók okossága és hozzáértése folytán kiderül, hogy ugyan már! Semmi rejtély! Csak szénégető boksák helyei a sok salakmaradékkal és gödreikkel. Mindenesetre arra jó a hely, hogy többen elkezdjenek érdeklődni az űrkutatás után.

Visszafelé a gps jel, meg a mutatta az utat. Hát ez sem volt kevesebb a szépségek kiváltotta sóhajtozásunkban, mint az idevezető út. Viszont már eléggé sötétedett és cseppecskét el is eredt az eső.

Pedig ha már errefelé jártunk, akkor lett volna még egy ládika közvetlenül a vár tövében. El is indultunk felé, de a sötétedés elhatalmasodásával hamar rá kellett jönni, ennek megkeresése kudarcra van ítélve. A keresőlázban sokszor nagyon nehéz ezt kimondani, de jelen esetben muszáj volt.  Azonban keresés közben járva az ösvényeket, valahogyan a vár közvetlen bejáratához sikerült keveredni. Ekkor kellett rádöbbenni a nagy piszok valóságra. A várhoz vezető makadám úton, a kétembernyi magas fakapu zárva van. Nem tudunk lejutni a falu utcáira. Csodálatos! Néztünk erre, néztünk arra, de mindenütt csak kerítés! Hát nem volt mit tenni, mászni kellett. Szerencsére oldalvást, jóféle szöges drótkerítést húztak, azt azért meg lehetett mászni, bár nem mindenki volt gyakorlott ebben. Végül is kisebb-nagyobb fennakadásokkal kedves mindnyájunknak sikerült. Úgyhogy aki öt után megy a várhoz, annak se ki se Be-senyő, mert úgy látszik a csesznekiek marasztaló emberek!

Ezek után már nem mondhatok mást, csak hogy: rettegjél láda visszatérünk!

Ecsegfalvi juhász

A faluban majd minden háznál van sárlehúzó. Itt aztán marasztaló a föld! Ez nem a cérnagiliszták világa!

Erős rokoni szálak kötnek a településhez. Most is látogatóban voltunk. De azt sosem gondoltam volna, hogy a ládakeresgélő játékot is fogom egyszer művelni ezen a tájon. Pedig most sikerült.

Délnek kellett a Berettyó gáton elindulni. Mirhó irányába. Persze helyesebben Míírhaú, ahogy itt a helyiek a saját tájnyelvük szerint mondják. Szóval ez a Mirhó volt a cél, mert geoládát rejtett a hely.  Itt aztán lehet ellátni ameddig a szem bírja! Néztük is néztük a távolba kékes-zöldellő erdőfoltot ahová menni kellett, s ahol valamikor az 1700-1800-as években a fontos Mirhó-gát húzódott. 

Ahogy gyalogszerrel egyre közeledtünk, már messziről láthatóan, kb. 100 méterre a doboz helyétől, kerékpárjára támaszkodva állt a gáton egy juhász. A nyáj az ártérben legelészett. Jöttünk egyre közelébb, de a juhász csak nem akart mozdulni. Gondoltam hát akkor ha már ennyire figyel, a megszokott módon ne keltsünk nagy feltűnést a rejtek keresésével. Így leereszkedve a gátról amennyire lehetett a bokrok takarásában közelítettünk. A doboz annak rendje és módja szerint meg is lett, bár kicsit csörtetni kellett hozzá a bokrosban. Bejegyzés után vissza fel a gátra és irány a Mirhó-kő. Mikor a juhászhoz értünk, köszöntöttük ahogy illik, s ő is visszaköszönt. A köszönés utáni mondata: Na, meglett a doboz? Hát majdnem elejtettem a GPS-t. Meeeeglett persze válaszoltunk. De gyorsan mondta is a következőt: Na jól van, mert ha nem lett volna meg akkor megmondtam volna hol van! Hát majdnem földhöz vágtam a műszert most már. Hát kínlódok én itt koordinátákkal meg keresgéléssel mikor itt áll egy ember a nagy puszta határban aztán bármikor megmondja hol van? Még az is lehet, hogy bármelyik birka a nyájból tudta volna, nem beszélve a két kis fiatal terelőkutyáról amik egy fehér madzag végén figyeltek a bicajhoz kötve. Szóval elvesztettem kicsikét minden megtalálási büszkeségemet, mert talán elfelejtettem a hegyek rejtő zugai után, hogy itt a jól belátható pusztán vagyok!

A megtalálás után azért vigaszképpen testközelből megajándékozott a természet egy csodás naplementével s hozzá egy szállásra baktató szürke marha gulyával! Kissé messze föld ez nekünk, de azért remélem, jövünk még erre felé! 

 

Bodajk kálváriája

Ha Bodajkra mész, parkolj a római szarkofág mellett! 

Egy röpke vasárnap délutáni kiruccanás kedvéért mi is ott parkoltunk. Hát hol is álltunk volna meg mikor ott annyira szép és új a parkoló. Igaz, hogy csak személyautóknak van, de van! 

Kiszállás után irány a főutcán D-K-nek. A mindig zárt templom épp nyitva volt. Hát még sosem jártam benne, muszáj volt benézni. Mindig furcsa, hogy a templomokban mekkora csend van, pedig a főút 20m-re sem húzódik a bejárattól. Körbetekintés után fel a  kálváriára. 

Mintha igazi vallásos zarándokok lennénk pedig jobbára csak egy geoláda kecsegtetett ott a kálvárián túl. De ehhez fel kellett jutni a keresztúton, le a másik oldalon, s fel egy újabb dombon. De megérte.

A kilátás páratlan onnan fentről. Ha helyi erő lennék, a kocsma helyett mindig itt tartózkodnék. Na, jó. Talán esőben azért nem, de egyébként mindig. (Meg ködben sem.) Mert itt fent tényleg nagyon szép! Ellátni egészen Mórig, ránézhetünk a Vértesre és végig lehet követni az egyik már hagyományosnak mondható túránk útvonalát, amit Csókakőtől – ahonnan a középkori Rozgonyiak folyton sanyargatták a bodajki népet (rosszpont!) - Mórig szoktunk megtenni. Ennek részleteiről persze majd egy másik alkalommal. 

A látványról pedig beszéljenek most a képek. Mert sokszor ezer szónál is többet ér… (na nézzük már azokat a képeket!)

Csesznek színei

A klasszikus aranyló ősz. A sárga és a vörös minden árnyalata. Na meg egy kis szívverés és izzadás. Ez volt maga Csesznek!

Gondoltuk, legyen ez a kis falu. Hogy miért? Nem tudjuk. De jól választottunk. Nem is választhattunk volna jobban. S ha már arrafelé tartunk, akkor meg is állhatnánk egy két helyen útközben. Meg is álltunk. Először valahol Várpalota és Szápár között félúton. Egy hegyi emlékpark húzódik itt meg az erdő szélén, aminek a neve Hegyi Emlékpark. Micsoda véletlen egybeesés! Akiről elnevezték, Hegyi Imrének hívták. A Bakony néprajzkutatója volt meglehetősen nehéz életúttal. De többet nem árulok el. További részleteket szép táblákon lehet elolvasni a helyszínen. Természetesen geoláda is van a közelben, amit a koordináták helytelensége miatt kissé nehezen találtunk meg. 

A következő mágnesként szintén egy geoláda vonzott Szápár közvetlen szomszédságában. Semmi nagy jelentősége nem volt a helyszínnek, csak annyi talán, hogy innen négy szélkereket lehetett látni egyszerre. Persze ezek egy képre nem fértek rá mert egy kilógott az objektívből. Sehogy se tudtam ráterelni a képre. De gyorsan kárpótolta ezt a falu megkapó látványa. 

Következő megálló Dudar község. A fene sem gondolta volna, hogy itt ilyen barlangok rejtőznek a közelben. Természetesen nem adták magukat ingyen. Gyalogolni kellett hozzájuk pár kilométerecskét. Egy geoláda mutatta az utat odáig. Kilenc barlangot lehet a helyszínen találni. A főbarlang a Csapóné Konyhája nevet viseli. Hát mi is lehetne a legjobb hely mint egy konyha!

No de most már következett a főattrakció! A Cseszneki láda és az érte megteendő 10 km. Most nem is beszélek Csesznekről mert azt már mindenki a kisujjából rázza ki. Hanem a mellette magasodó hegy! A Zörög hegy! Na hát az aztán az igazándiból igazi! Legalább is most az volt. Olyan szép arcát mutatta, hogy még izzadni  és lihegni is elfelejtettem a látványtól. Hát, hát majdnem, hogy nem is tudom leírni. Mindenütt sárgaság, vörösség, meg okkerság és barnaság. Szerte a földön aranyló levelek s közben a fákról is szép lassan csak hulltak-hulltak. S közben emelkedett ám! Szerencsére a hegytető közelébe érve kicsit abbahagyta s lankásabb lett. Lassan közeledett a láda, de még mindig csak arany és arany mindenütt.

Hát kérem, ilyen szép mesebeli őszt csak az láthat, aki kimerészkedik az erdőbe! Na meg itt a fotóimon. De a valódi hangulat az ebből sosem nem jön le. Azt mondtam, hogy nem beszélek Csesznekről és nem is teszek fel képet, de most mégis egy kivételt teszek. A várat is mindenki ismeri, ám visszafelé sikerült olyan arcát rögzítenem, ami nekem is csak néhány percig mutatkozott, mert a fáradt nap gyorsan a hegygerinc alá ereszkedett s már nem adta ezt csodás megvilágítást. Feleim! Gyönyörködjetek! Jövőre, ilyenkor, újra ugyanitt!