Ha erre a napra gondolok akkor csak annyi jut eszembe, hogy vadászat, vadászat, vadászat. Egykoron errefelé valakik emberre, manapság másvalakik vadra, mi pedig geoládákra vadásztunk.
A somogyi erdők lenyűgözőek. Talán még jobban mint a középhegységiek. Kellemesebbek, lankásabbak, s fáik legalább olyan termetesek mint a hegyekben. Így hát ezen a szemerkélős, enyhén ködös napon neki is vágtunk a kissé ellentmondásos nevű Pogányszentpéter határában az Alsó-Szentpáli erdőnek. Egy földvárhoz vitt a járműves igyekezet, mikor rögtön az erdő határán – ahogyan azt errefelé már megszokhattuk – ismét nyitott sorompót találtunk a szokásos behajtani csak engedéllyel felirattal. Hát most egy életem egy halálom nekivágunk ha ránk csukják, ha nem, mert nem volt nagy kedv a betonúton legyalogolni az odavezető sok-sok kilométert. Utólag mondhatjuk csak, hogy bátraké volt a szerencse s hogy jól tettük. Sikerült egészen megközelíteni a célul tűzött földvárat, olyannyira, hogy már csak néhány száz métert kellett gyalog megtenni – novemberi virágok között – a végén.
Virágok közt Nagyvár (földvár) felé
A földvár maradványainak megmászása közben a láda – GCNAVA – oldaláról megtudtuk, hogy a középkori földvárban 25-30 lovas katona teljesített szolgálatot határvédelem céljából, egészen az 1600-as török megszállásig. Ekkor teljesen elnéptelenedett a hely. Furcsaság, hogy 1896-ban emeltek itt egy milleniumi oszlopot, amit 1954-ben elbontottak. Ezt a rendszerváltás után helyreállították, majd 2000-ben úgymond megsemmisült. Hát úgy látszik az őzikék nem szeretik errefelé, ha ilyen emlékoszlopok álldogálnak az erdőben! De szerencsére itt ez a geocaching ami emléket állít a helynek egészen a nagy digitális összeomlásig.
A földvár dombja s a támasztó fa
Ahogy az időknek, nekünk is haladnunk kellett tovább méghozzá Ágneslak irányába, ahol a GCAGLA nevű láda és egy gyönyörű szép arborétum várt ránk. Láttam már szépséges arborétumokat, nagyokat, tágasakat, fenségeseket, de ilyen kellemeset és otthonosat még nem. A hely adottságainál fogva a terei kicsik, körbe víz veszi körül s ettől lesz olyan nagyon barátságossá. Az arborétum megközelítése nem mindig egyszerű – már megint az a fránya behajtani nem akármikor lehet, mert vadászterület tábla – de nekünk sikerült. A sorompó nyitva s talán a kissé kellemetlen idő miatt nem volt senki, ezért úgy tűnt mintha csak a miénk lett volna ez az otthonos hely. Pedig mi is csak vendégek voltunk itt míg megkerestük a ládát s fotókat készítve élvezhettük a hely teljes nyugalmát.
Első lépések az arborétumban
A körbeölelő vizek
A sárga páfrányfenyő pihenő
Óriások rétje
Ágneslaki ámulatunkból felocsúdva indultunk tovább Iharosberény felé, ahol a leírások szerint hatalmas fákat reméltünk látni. Nem is csalódtunk! Vagyis csak egy kicsikét. Az iharosberényi kastély parkjában – ami most iskola s gyerekzsivajtól hangos – tényleg hatalmas fák laknak. De beérve, majdnem hozzájuk hasonlóan földbe gyökerezett a lábunk. A legnagyobb mamutfenyő kivágva! De miért? Sokáig kellett tanakodni s kutakodni mire meglett, hogy kiszáradt. Ki kellett vágni. Gondolom iskolaudvar lévén nem maradhatott lábon, s így fekve nem nyújtott annyira szép látványt. Bele kell nyugodni. A mamutfenyők is elhagyják egyszer ezt a világot. Enyhén lelombozva – micsoda helytálló hasonlat – kerestük meg a hely ládáját a csöpögően, nedves bokrok között. Ejj GCIHAR! Szép élmény leszel is meg nem is!
Kastélyiskola nézi a mamut halálát
Az óriás platán karjai
Amikor az elején azt mondtam, hogy vadászat, akkor annak teljes jelentősége most jött el igazán. Kaszó felé fordítottuk a kormányt. Iharosberény felől, valami rettenet rossz úton, de gyönyörű erdővel övezve közelítettünk. Többször gondoltam, hogy na most ment tönkre a futómű, de kibírta s rendben megérkeztünk. Erősen sietni kellett mert erősen készülődött a szürkület, hogy elhozza az estét, ezért legelőször Kaszó egyik legnagyobb látványosságát a lombkorona tanösvényt cserkésztük be. Érkezésünkkor már nem volt annyira lombkorona, mint inkább csak ágkorona, de azért nekünk messziről jött embereknek különleges volt. Végig is jártuk annak rendje és módja szerint, még sebtiben egy két feladatot is megoldottunk a magas ösvényen, hogy lejőve végül megkaphassuk a hely ládáját GCLKRT-t.
Mintha ma is gyerekek volnánk
Madarak közt fenn a magasban
Ekkor gyakorlatilag ránk is sötétedett. Visszaültünk a bepárásodott autóba és hatalmas vadász-erdész (vagy valami ilyesmi) terepjárókkal találkozva s élményekkel telve indultunk vissza szállásunkra. Ja és kérem! A Baláta tó még ki is maradt! Pedig azon is van tanösvény és ezer látnivaló. Na jó akkor ide is vissza kell jönni! Meg még hány helyre ezen kívül!